"Csupán egy kávé melletti könnyed csevejre gondoltam - egy kellemes, tét és cél nélküli első ismerkedésre. De aztán minden másképp alakult...
Éppen csak kezet fogtunk, s még le sem ültem, mikor elért egy ütéssel felérő mondata. Váratlan volt és kemény. Brr, mi volt ez?! Még fel sem ocsúdtam, s már a második is megérkezett. Te jó ég! Mit akar tőlem ez az ember? Az elődjét kedveltem, kellemes partner volt, gyakran diskuráltam vele - pont ebben szobában, ezen a széken ültem még néhány hete. Gondoltam, utódja azért hívott, hogy ott folytassuk, ahol vele megszakadt. Azt hittem, látni szeretne, megnézni ki vagyok. Egy pillanatnyi tűzszünetben végre szemügyre vettem: hm, jóképű, izmos fiú, zakója makulátlan, arca sima, rezzenéstelen. Rendes ember ez. Talán én túlzom el a helyzetet. Igaz, kissé szokatlan a tárgyalási stílusa, de majd én, én majd megmutatom, hogy lehet másképp, higgadtan, derűsen. Ezen tűnődtem éppen, amikor ismét egy balegyenes landolt a gyomortájékom körül. Nesze neked nyugalom, mire megyek vele, ha számára ez a gyengeség jele? De vajon mi a tét, s miért gondolja, hogy az általam ismeretlen célt leginkább így érheti el? Milyen ember ez, s mitől ilyen? Talán az anyja volt rideg? Vagy magányos, hiányzik neki egy megértő lelki társ? Mitől ilyen kiértékelhetetlen, miért ilyen dühös? Dühös? Inkább szorong, s szorongását sebezhetetlenségének álarcával leplezi - belső félelmére pedig gyógyír még ez is, ez a percnyi, kicsinyke győzelem. Már-már megsajnáltam s a békejobbon gondolkoztam, mikor egy jobbhorog magamhoz térített. A szám kiszáradt, a szívem zakatolt, testem egyértelműen üzent: fuss, menekülj! S ekkor - a mai napig sem tudom, hogyan - feltettem egy kemény, pontos, ám csavaros kérdést. A mondat talált, ütött. A döbbenettől elállt a szavunk. Az övé azért, mert nem számított ellentámadásra, az enyém, meg a csodálkozástól, hogy ilyet is tudok. Megvédtem magam. Büszke voltam - úgy egy percig. Aztán rájöttem, hogy az utcájába csalt, pontosan azt tettem, amit nem akartam, átvettem a harcmodorát. S ekkor váratlanul felém fordult, mélyen a szemembe nézett, s megszólalt: "Egy szívességet kérnék Öntől." Tőlem szívességet? Előbb felrobbantja a házat, s csak utána keresi az ajtót, ahol kopogtatni lehet? Ez a szívesség az én fülemben inkább követelésnek csengett, de valahogy mégis együtt éreztem vele. Nem lehet könnyű kérni annak, aki az elvevéshez szokott.
Kint, a napsütésben mély levegőt vettem. Dühös szomorúság vett rajtam erőt - miért volt erre szükség? S ott helyben megígértem magamnak, hogy a jövőben biztosan elkerülöm - de ő? Ő hogyan kerülheti el önmagát?"
/Dr. Pápay Herbert Zsuzsa/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése